Merengő

Mi okozza szívem zokogását szüntelen?
Csak bánat jár örökké velem.
Kacsint a sötét, hív a mély, álomba szenderülnek
Vágytól epedő érzéseim.

Mindig tudtam: ha a világ földjére lépek,
Sohse látnám meg azt a szépet,
Mi pedig bizonyos, hogy itt lakik valahol csendben:
Nem mutatja ragyogó arcát.

Szégyenlős e szép, dicső emlékeim emelt
Szobra, melyben fájdalom nevelt
Merengőn bólogató virágokat. S tudom azt
Szintén, málik a föld alattam.

A lelkem tükrében mutogatja magát e
Bú, gyönyörtől fehérlő tele,
Illegeti magát a szenvedély asszonya is ott:
Egymást kikacagják ravaszul.

S ott kuporog az öröm rózsabokra már,
Talán új álom-dologra vár,
S én nem vigasztalhatom, ha füst vakítja el a
Reményt ébresztő, messzi határt!

És nem szólhatok, pedig várok csodára én!
Szívemben minden megfakult, vén.
S ha a füst zavarja szemem, se szólhatok nagyon:
Kín fellegébe rejteztem el.