Menekülés

Állok a kietlen pusztaságban,
Égetően süt a reám a nap,
Egy bárány se vágtat az égen,
Árnyékot se nyújtva nékem.

Vágtat felém az igazság,
Rémisztő fekete lován,
Fekete csuhát hordva,
Kaszáját lengetve magasban.

Elbújnék előle,
De hova, merre,
Kietlen pusztaság
Ez a rónaság.

Egy bokor, vagy fa,
Egy üreg vagy barlang,
Hol elbújhatnék,
Kivárnám eltűntét.

Mit tegyek?
Meneküljek?
Minek fussak,
A pusztában?

De csak jön és jön vészesen,
A fekete lovas közeleg,
Kaszája a magasba lendül,
Aki látja, jobb, ha menekül.

Futok, ahogy a lábam bírja,
Segítséget nem hívva,
Úgy se jön senki értem,
Bárki, aki segítene.

Menekülök a messzeségbe,
Erőmet nem kímélve,
Az igazság bár talán utolér,
De kaszáját ne sújtsa belém.

Mint rohanok távol,
A halálként vágtázó
Igazság beért,
S sújt felém.

Hideg fém szelte át a testem,
A fájdalmat belém nyesve,
Mar a seb, éget mindenem,
Lángba borult a testem.

Égető tűzként sújtott le rám,
A komor, szörnyű igazság,
Nincs már senkim, elhagytak,
Álnokul, gazul becsaptak.