Megmenthetnéd ezt a vérző szívet (közkívánatra újra...)

Csak az lát be a lelkembe akinek szívemet kitárom,
Az nem érzi bánatom, aki előtt a lelkemet bezárom,
Te vagy az kinek szívemet kitártam, oda adtam,
Miattad érzem, mióta elhagytál, hogy egyedül maradtam,
Ebben a gonosz világban, ahol nem ér semmit a szív hangja,
Két szív egymásra talált, s nem szólalt meg a szerelem harangja,
Hogy mi történt szerelmes szívünkben, senki nem érezhette,
Szenvedtünk, sírtunk, de miért senki nem érthette,
Vágytál arra, hogy örökké velem lehess,
Én csak annyit kértem, örökre engem szeress,
Végül már nem bírta egyikünk sem, két szív megszakadt,
Szívünkben csak az a vérző seb ami megmaradt,
Lelkem minden éjjel, lelkedre talál, s kiált : Mentsd meg !
Pedig én már azt mondanám : Inkább ölj meg !
Nem igaz, hogy neked már nem ér semmit ez a szerelem,
Tudom, hogy büszke vagy, s nem bírod azt mondani : Kellesz nekem,
Te lennél az ki megmenthetnéd ezt a két vérző szívet,
Te vagy ki miatt, az én lelkem örök bánattal fizet,
Fáj, s mikor az utcán könnyes szemmel végig megyek,
Nem veszi észre senki, mert csak azt látják nevetek,
De hiszen, csak azon nevetek, hogy mekkora szánalom,
Hogy miattad még az igaz érzéseimet sem vállalom,
Félek az újabb csalódástól, hogy újra elhagysz,
Mondod hogy szeretsz, s majd megint becsapsz,
De nem, utánam sem jössz, nem is veszel észre,
Nem veszed észre, hogy lelkem felszúrtad egy éles késre,
Legbelül vérzek, mint egy őrült kinek szívét darabokra tépték,
Sokan láttak sírva, s lelkemben a sebeket észre sem vették,
Minden nap ugyanolyan homályos nélküled, szenvedek,
S tudom nem hiszed, de még mindig tiszta szívből szeretlek,
Egyszer talán majd , pár év múlva, újra rám találsz, remélem,
S hiszem, hogy te leszel az kivel ezt az átkozott életet le élem…