Márciusi sikoly

Hűs márciusi éjjel csendjét töri meg
Egy vad sikoly, melybe minden beleremeg
A rügyek, a fák, a bimbózó virágok
Vadul felzaklatják az egész világot.

Mintha itt most valami véget ért volna
Mintha ez az egész sikoly egy vad halált hozna
Néma csendet, sötétséget, kérdéseket
Nem leled a választ, hiába keresed.

Talán az tudja ki maradék erejét
Felhasználta hogy kiordítsa tüdejét
Hogy jelezze a világnak, hogy itt vége
Értelmetlen lenne teste keresése.

Csak tudja, de már öröké titkolja
Hogy mit is jelentett utolsó sikolya
Talán így akart még kérni segítséget
Vagy bátorságot vett hogy megtegye végleg.

De mégis miért tette ily fiatalon?
Hisz élhetett volna örökké szabadon
Eldobta halhatatlanságot, de miért?
Mégis mi volt az, amitől ennyire félt?

Magányos volt, de szégyellte és titkolta
Félt, hogy nem marad más neki csak árnyéka
Az egyetlen társa az idők végéig
Akit a fájó halálba magával vitt.

Évezredek óta nem volt senkije sem
Csak egy árnyék kivel nem beszélt szívesen
Egyetlen vágya volt: hallandóvá lenni,
Élni, szeretni, meghalni, veszíteni.

Próbálta szeretni árnyékát, hiába
Próbált szeretni mást, mindenki átvágta
Szárnyat adott halandónak szerelemért,
Átverték… odaadása semmit nem ért…

Ezer év próbálkozás után már látta
Hogy hallhatatlansága mind hiába
Ha nincs szerelme, nincs élete, semmije
Mégis mit érhet így magányos élete?

Egy márciusi éjjel csendjét törte meg
A sikoly melyre örökké emlékeznek
Melybe beleremegett a föld és az ég
Melyre a választ ezer évig keresték.

A márciusi sikoly, melybe belehalt
Az egyetlen hallhatatlan mára meghalt
Csak a szelleme kísért a sziklák között
Hol halhatatlanságával vadul küzdött.