Már nem

Már nem vonz vak fényeivel a világ
Már nem érzem a város bűzesős szagát
Már nem koppan léptem hangtalan monoton
Éjjeli, kihalt és zajtalan utakon
Nem lát a hajnal első pírsugara
Egy éjjeli járaton üveges szemekkel hazautazva

Amikor az égre a remény arany sugara kél
Mikor esetlen szívem újult hittel remél
Mikor elvesztettelek néha
szétszórt gyöngyként hullattalak a porba
Aztán buzgon lihegve, remélve, bízva
Kerestelek gyöngyöm a porban két kézzel kotorva

És most már őrizlek amíg csak bírlak
Őrizlek míg kezeim fakón remegve arcodhoz simulnak
S a vak fényű, bűzesős várost magam mögött hagyva
Hozzád indulok, szívem gyöngyfényed rabja.