Magányos vers

Miértek és hogyanok
zűrös összevisszaságban
kavarognak fejemben,
miközben egy láthatatlan erő
vasmarokkal tart.
Fáj, mégsem ellenzem,
inkább csendben belenyugszom,
mert tudom semmi értelme
a lázadásnak, hisz a cél
elérhetetlen távol van.
A valóság és álmaim
kioltják egymást,
talán már nem érzek semmit!
Nem szabad.
Magamnak nem hazudhatok,
hisz ki önmagát legyőzi, hős.
Vagy talán mégsem.
S ha merengő éjeken
lelkem önmagába néz,
magam sem tudom a határt,
s olykor, magányos óráimban
szüntelenül töprengek:
Vajon ő is érzi-e,
gondolja -e ugyanezt?
Vagy a sors könyvében
nincs rólunk fejezet?
s ha az ég mégis
kegyes lesz hozzám,
boldog imával hálát
rebeg ajkam százszor, ezerszer.
Talán. . . egyszer!