Macskaszem

Bandzsít rám az öreg jószág,
Járása is ingatag,
Fátyolos borostyánszemei
Akár két ősi smaragd.
Világít az éjszakában,
Fűszál zizzen léptei nyomán,
Megbúj´ bokor oltalmában
Mint két szentjánosbogár.
Közeledik, puha mancsát
Lábamon is megveti,
Cirógatom hasa alját,
Halk dorombolással köszöni.
Ujjammal szántom a lágy bundát,
Mi télvízkor is melegít,
Szeme kopog, éhes gyomrán
Langyos tejjel oltom a kínt.
Hálásan pislog a két okos macskaszem,
A sarokból sandít rám,
Majd felém lépdel kecsesen
Mint egy régen látott barát,
Üdvözöl, - (s ölembe emelem.) -
Kivel egykor megéltük az élet viharát.
Folyik köztünk a csevej, ódákat zengek én,
S közben tudom, érti ő, csak nem beszél.
Örökké várhatom, úgysem válaszol,
Csak bámul rám, s figyel engem, konokul.
Ölembe hajtja fejét, szelíden meglapul,
Szemébe már az álom szelleme tolul.
Megfáradt testét a bágyadtság lengi be,
S éj – burok kúszik borostyánszemeire.
Én tovább beszélek, űzve a magányom,
Közben ölemben szunnyad öreg barátom.

2009-01-??