Lelked tükrében

A való messze elszökik,
S árnyékok lopják hamvait.
Markodba gyűjtöd a parányit - mi maradt,
S csorba álmokra üríted poharad.
Végtelen sűrűben, ég alatt menekülsz,
Pedig saját lényed valója - mit oly hévvel kerülsz.
S ha lopva rád kacsint fűszálon, harmatcseppben,
Riadtan tovaszállsz messzi fellegekben.
De e múló létben oly soká nem futhatsz!
S titkos rejtekekben nem soká bolyonghatsz.
Hát fáradt szárnyak karcsú ívén hosszú útra kelsz,
S így lelkedet maró talányoknak érvényeket nyersz.
Tükröd leszek én, felesküdvén a tiszta igazra,
Reményt sugározván csüggedt ábrázatodra.

A tükörbe nézve hát…
Kit látsz?
Magadat látod?
Vagy csak egy elmosódott arcot…?
A tükörbe nézve hát…
Mit látsz?
Saját utadat látod?
Vagy csak egy reményvesztett harcot…?

Homályos arckép, mi az tükörből visszatekint,
Vérző szívére az idő gyógyírt nem hint.
Homlokának barázdáiba ivódott a bánat,
Sebzett lelkén a könnycsepp nagy utat bejárhat.
Szeméből kilopták régmúlt csillogását,
Kövér könnycsepp oltja orcája lázát.
Nem hullámzik többé ajka kecses íve,
Hisz a bú költözött annak szegletébe.
Szempilláival cipel ólomsúlyokat,
Hátával támasztja a hűvös falat
Ijedt tekintettel az egekbe kiáltva:
Kerek e világon nem lel boldogságra…
Fülében hallja még önnön bús sikolyát,
Mi lelke mély zugába űzte félmosolyát.