Lélekdráma

Szívedben örökké kell, hogy éljek!
Hagyj is el, de sose felejts!
Időn, s téren túl összekötő emlékképek, -
Hogy a pislákoló homályból új életre kelts...

Ha egyszer ismétlődő tegnapjaimba veszek,
Úgy emlékezz rám, midőn a múltban Rád nevetek.
Ha e baljós gondolatok túlon túl elmélyítenek,
Számodra a régi, kopott fotók éltessenek...

Mint lapok sarkain cikázó rímek,
Mint lehulló falevelek,
S miként a rubinos Nap az égről lepereg,
Szemedbe oly tovaúszó könnycsepp legyek!

De boldog!
Örök, s oly bolond,
Mint én voltam valaha,
Mielőtt lecsengett volna ifjú éltem tavasza...

Szívedben örökké kísértek:
Egykor forrongó lényem emléke...
Mára megszelídült,
S a föld visszakövetelte...

Kopár kis fakereszt álldogál felette,
Mint az Égbolt egyetlen, s büszke támpillére.
Oly bús magányban,
Mielől hajdanán Ő oly meneküle...

Valahová felfelé, egy határtalan világba.
Elszórt Égi Jelek Birodalmába.
Igaz Fények Sohaországa,
S az ősi Aranykor utolsó darabkája...

Innen mosolygok, vigyázva napjaid,
Innen szórom szerte világom hamvait.
Örökké vigyázlak, mint élted Holdja, Napja,
Ha keresnél, megtalálsz, fent, a Csillagokba’...