Lélekcseppek (Még egyszer Mónihoz)

Lassan pergő homokszemek,
Vékony hangja beszél neked.
Szerető szív sosem feled,
Könny-tükrében őrzi neved.
Mert minden álom véget ér,
Ha felváltja az ébredés.
S gyász-fátylat húz a múltra,
Szépet és jót egybegyúrva,
Hogy minden mi voltál nekem,
Csak egy fájó emlék legyen.

Magam mögött hagylak téged.
Mit ér a vágy, ha el nem érhet?
És a szív, mely bárhogy is ver,
Benned társra úgyse lel.
Távol vagy tőlem akár az ég.
Mit halandó kéz el nem ér.
Bár csábít még a messzeség,
Elgyengült testem földet ér,
S kihűlt szerelmem hamvain,
Suttogják neved ajkaim.

Isten áldjon drága Mónika.
Múljon hát, ha el kell múlnia.
Tudom a szerelem drága kincs.
De mit ér a szív, ha társa nincs?
Jövőm torz tükrén át a múlt,
Aranyló képe megfakult.
Csak te élsz még így is benne,
Angyal-arcod rám nevetne,
De parányi szívedben a világ,
Ezernyi kincse másra vár.