Kutyád voltam

Most is tisztán emlékszem rá, ahogy ott álltál felettem, s szeretetteljes képpel néztél rám.
Hazavittél és szerettél.
Legalábbis te így nevezted hozzám fűződő kapcsolatodat.
Azt kérdezed, hogy én szerettelek-e?
A barátod voltam, tiszteltelek, hallgattam rád, követtelek, és hűséges voltam hozzád.
Két út, két sors, két törvény egy lett.
Aztán egyszercsak megváltoztál.
Ugyanúgy játszottunk, mint régen, de tudtam, hogy valami hátsó gondolat motoszkál benned.
Betettél egy dobozba, kocsiba szálltunk és elmentünk valahová, nagyon messze.
Ott azt mondtad: Menj!...
Menjek? De hová? Mit csinálsz? Elmész?
Elhagytál, és én ott maradtam.
Egyedül voltam, csak ültem és rád gondoltam.
Vártalak hetegik, hónapokig, és tudtam, ha más értem jönne, az sem kéne. Csak te kellenél.
Most itt ülök egy koszos csatornában,
s már nagyon gyenge vagyok.
Napok óta nem ettem, fázom, bárhová megyek csak belém rúgnak, és leköpnek.
Miért hagytál el?
A barátom vagy mondtad mindig.
De a barátság egy életre szól.
Most is rád gondolo,
mikor már alig tudok lélegezni is.




Beteg kutya

Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom.
És vánszorog a ragyogó napon.
Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.
Tebenned bízik, Úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.
A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.
A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.
Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre Szűköl árván, csöndesen.
Testvéred ő is és osztályosod.
A nap alatt egy a ti sorsotok,
Szenved, pedig nincsen semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.
Mégis embernek ember gyilkos,
És kutyától nem tanul soha!