Kitörés

Egy kép előtt állok,
Már ha képnek lehet nevezni,
Rémisztő, mit látok,
Ugyanakkor kedvem volna nevetni.

Fekete szemgödörből
Hamu tekintet,
Savanyú arc,
Egy ilyet már bárki lidércnek tekinthet.

A kép megmozdul,
Rám mered,
Szólni akar,
„Segítség, emberek!”-
Kiáltok, s hátrahőkölök.

Lassan megismerem-magam.
Kétkedve nézek újra a tükörbe.
Én lennék? Ez?
Ez a sötét arcú, görbe
Anyagdarab?

Ez vagyok, ez lettem.
A régi sugárzást
Elhordták az aljas,
Örökké aljas emberek.

Emberek, akik azt mondták, szeretnek,
De mégcsak megismerni sem akartak soha.

Csak elhordtak,
Mint az út szélén magára hagyott
Könnyező lámpájú uazt.
Darabról darabra.

Tükörképem könnytelen szemgödrei
Számonkérik a múltat.
A sok kacagást, aminek ára egy-egy darab volt belőlem,
És a könnyeket is, amikből mára már kifogytam.

Hát élet ez?
Élet reggel felkelni,
És savanyúan végigjárni a napot,
Élet ez?
És, ha már nem lesz mit adnom,
S lábtörlőnek használ majd
A gúnyos embersereg,
És én akkor is szeretni fogom az embereket,
Az élet lesz?