Kegyes hazugság

Csak a régi szép emlékek
Magas ormán ül tort kínod.
Vigadnak gazdagok, s szegények;
De mind azért, mert akarod.

Csak szemed kérődzik könnyet.
Semmi más már – halott az éj.
Kemény kezeddel áldod a szépet –
Lelkedben zubog örök kéj.

Csak a megszeppent kismadár
Száll már keletnek – bánatod.
De szürke táj rezzenéstelen, vár –
De az is csak mert akarod.

Csak ajkad érinti rideg
Koporsók nagy szemfödelét.
Benned egy síró gyermek pityereg –
Így várod, ki ellened vét.

Csak kegyes hazugság mindez,
Mindig így szólalsz, így mondod.
Gyötrelem forró szerelmet színez.
De csak mert Te így akarod.

Halkan lépdelnek mellettünk
Csobogó patak árnyai.
S szép kegyelmet hiába kértünk –
Meghaltak szívünk vágyai.

Elfordúl sötét tekintet
Mögött még a zokogó báj.
Nekünk a gyönyör csak egyszer intett –
S sose mondhatjuk, ha fáj.

Mert te vagy már a Mindenünk.
Karon fogtál, s mocsárba
Neked nagy mosollyal heveredtünk.
S koszosan vittél bálba.

Érted térdepeltünk régen
Kegyes hazugság legyen szó! -
Mondtad büszkén -, az örök sötétben;
S ringasson el altató.

Mi álmodtunk, mert egyedül
Te voltál csak, ki így mondtad:
Jó ember mindig csöndbe elszenderül.
S aludtunk, mert akartad.

Nem is keltünk fel ellened
Míg csillag-trónodon ültél
Mi mindig csak mentünk, mentünk veled
Amíg a pokolba küldtél.

Mindig áldottuk nevedet.
S cserébe kaptuk átkát
Világnak. Vittük a leveledet
Hírül tova. Nézted báját

Az örök emlékezetnek.
Simítottál minket, mondtad
Ne intsünk sohase a végzetnek
S nem tettük, mert akartad.

Már mindig kegyes hazugság
Égeti ajkam, s ajkad –
S ölel minket kegyes fáradtság
Örökké: Mert így akartad.