Kárhozat

Régóta folyt már e harc,
bár észrevehetetlen.
A jelenben csupán csúnya karc.
De belül szétszakít engem.

Úgysem értheted, mi bánt.
S ez nem a Te hibád.
Hisz a gondokat bennem leled,
melyekből testem ötvöztetett.

A Hold ádáz motívumai
akarnak engem a múltba rántani.
Mert lelkem egy túlfütött szeretetfészek,
A gyermekévek szilárddá kovácsolták,
most mégis szertehullnak e részek.

Eltörpültem, szavam semmissé vált.
Az idő művelte ezt, látod, mily galád!
..Mégis éltet még a mosolyod,
mely ha rám villan, szívem újra dobog..

Akaratlan, de függésedbe vontál,
S úgy hiszem, örökké Utánad kúszom már
térden állva,
fürösztve pergő vérbe, s mocskos sárba.

Pedig egykor nagy hullámlovas voltam!
Örökké szemben az árral, emelt fejjel..
Majd hirtelen a semmiben landoltam.
Nézz rám! Ócska, kegyvesztett árnyember.

Hullámaim rabjává lettem,
Szellő ringó ölén szárnyaim leszegtem.
S most ott rettegek a vízfüggöny fogságában.
Maga alá temetett a saját váram!

Láncait vadul zörgetve
végképp szertehullt minden építőköve.
Ordítok, tombolok!
De lásd, hiába. Egy rég elásott test rabja vagyok.

Lélek, de útját szegik egetverő határok.
Élek, de szilárdan a semmiben állok.
Szárny, de már nem növő.
Vágy, de nincs jövő.

Tükörképem sincs már,
Hisz arcom rég elfakult.
S lenn a mélyben pedig
vigyorogva rám köszön a múlt...