Istenemre mondom: szeretlek!

Szeretlek, te ismeretlen, ki álmomat aranyozod be,
Ki holdvilágnál mosolyog rám, mikor bánat ér,
S megcirógatja könnyes arcomat.
Én Istenemre mondom, szeretlek.

Mikor dal hagyja el száraz ajkam, áldott vízzel ápolod,
S mikor poros a ruhám, akkor is megölelsz,
Szívemből kiszívod a kígyómérget.
Én Istenemre mondom, szeretlek.

S te vezettél, mikor halni vágyott már szenvedő lelkem,
Erőt adtál, ha gyenge voltam, és ember voltam,
Ha már haldokoltam, és térdepeltem.
Én Istenemre mondom, szeretlek.

S nem kérek semmi mást, csak állítsd meg az idő kerekét,
És hagyj elpihennem, ha az élet újra keres,
Vájd ki a szolgáinak parázs-szemét,
És öld meg magad. Ez így természetes.