III. reciklista vers

Hatmilliárd emberből ha egyetlenegy marad
muszáj lekaparni csizmámról a sarat
Lehetne bár az mégoly díszes máz
s a fejek hullanak, mint nyáridőn a kalász

Hangom ha hatmilliárd kalásznak harsog
a mező szélén halk sírást hallok
Így senkit sem győzök meg semmiről
noha kész tant sem fogadok senkitől

Önzés ez, a legeslegszebb fajta
mikor mindenki vize az ember malmát hajtja
Használva szellemet s erkölcsöt, mi részben másé
és velük meghaladni őket, utam a haladásé

De mégiscsak egy kalász, csak egyedül vagyok
s ha műveimet nézzük, sok nyomot sem hagyok
Megvilágosodás felé utamban semmi sem gátol
élethivatásom addig megvéd a haláltól

Megértettem helyem, s megtaláltam utam
indulok azonnal, bár számomra nem futam
Úgyis odaérek, felsejlik a túlpart
és végül a halál aratásidőt tart