Hybemhez

A nap a földet érintette,
a harmat a füveken csillogott;
a gondolatok a fejemben,
mint verben a sorok hevertek.

Felmentem netre,
nincs mást mit tenni,
ha ki nem mehetek,
itt kell ismerkedni.

Itt találkoztam Hybemmel,
szíve égő katlan,
nem tudtam róla semmit,
mégis oly szokatlan.

Órára menvén találkoztam véle,
ott ült a padon a szemembe nézve.
Tündéri délibábként mint álom képében,
pillangókénet jelent meg nékem a sötétben.

Édes álom,
mi soha nem ér véget,
élete virága
az enyémbe tévedt.

Együtt evezünk az élet tengerén,
együtt vagyunk a természet lágy ölén.
Ha sírnom kell, akkor is nevetek,
amíg velem vagy örökké szeretek.