Hozzád, akit csak álomból ismerek

Olyan furcsa volt tegnap, úgy aludtam el,
hogy éreztem: valaminek történnie kell...
És álmom szinte rémisztő volt, hacsak nem
mondhatom el, hogy éppúgy élveztem.
Ebben az álomban itt volt valaki,
nem is ismertem, de tudtam, rossz lesz felkelni...
Az asztalon hasaltunk és unalmat űztünk,
egymást pillantásokkal csak egyre jobban fűztük.
Az asztal széltibe egyre keskenyebb lett
és mire ráeszméltem, ő fogta a kezem.
Homlokunk épp összeért, éreztem, hogy forr a bőre,
ő meg hajtotta rám fejét, mint fáradt vándor a kőre...
Nem néztünk egymásra, csak azt hallottam: én...én...
Nem örült még senki így e Föld féltekén!
Simogatta már és fogta a kézfejem,
apró csókokat hintett rá, vagy százat, azt hiszem...
És még mindig nem emlékszem rá, én a balga,
pedig sóhajából elmondta, hogy éppen mit akarna.
Behunytam szemem, s csak hallgattam, hogy szuszog,
nem volt ott senki sem, csak egy árva, rossz szúnyog...
De ő is úgy zümmögött, mintha édes muzsika lenne,
óh, Isten! Ha ez igaz lehetne!!!!
Egyre csak azt hajtogatta: tudom, hogy nem szabad...
Azt hittem ettől még a szívem is megszakad...!
Mit? Mit nem tehetünk meg éppen most? Hisz ez álom csupán!
Holnap már felébredünk, csak nézünk előre sután,
hogy visszagondoljunk, mily szép volt ez az éj...
Majd csendben visszafekszünk, hogy hadd folytatódjék.
De addig is elzavartam ezt a gondolatot,
és vártam, hogy kimondja azt a mondatot.
"Tudom, hogy nem szabad, hisz más világ a honunk,
mégis lehetne most egy szív közös otthonunk.
Az enyém, vagy a tiéd, az édesmindegy, csak...
Csak szeretnélek megcsókolni, mielőtt többé sosem látlak..."
Most látom először, de szeretem! Pedig először csak most láttam...
Akkor sem néztem rá, lefoglalt, hogy átöleljem, s haját cirógassam...
Az a perc, mikor ránéztem, volt az utolsó, hogy kérte...
Csókoljam, s vége lett álmomnak, jaj, szomorú vége...
S a legfurcsább mégis az, hogy szemem először fürkészte arcát,
mégis mintha láttam volna már, s ismertem volna örömét-dacát...
Ismeretlenül, mintha csak egyszer nézett volna rám,
elszaladt anélkül, hogy csókját ékként hordhatnám...!
Csodás gyémántként, súlya szinte nincs is!
Csak fénye, jaj, ragyogna, az por és giccs is!
Hát maradhattál volna, te édes, kedves idegen,
te visszatért íz, zaj, és illat, kit nem is ismertem...
Miért?! Ezt kérdem, mióta a nap fénye áttörte ablakom reggel...
Hisz, ha most neked nem, akkor ilyen lány máskor kinek kell?!
Elszaladt! Eltűnt! Pedig ott volt az alkalom!
Csókoltad, cirógattad, s dícsérted arcom és a hangom...
Csak ha ne lenne az ébredés, nem sínrék így most!
Bár lehetnék ismét, úgy igazán álmos!
Hogy elaludnék újra, és te is éppen akkor
szenderednél el... találkoznánk újból...
Hogy mi történne, még magam sem tudom,
de ha itt az idő, meglellek és tovább álmodom.
Addig is aludj el úgy, akárki is vagy te,
hogy szívem szívedet mindig is kereste...
És álmodj mindig úgy te, ha álmodhat az álom is,
hogy azt az elmaradt csókot azóta várom itt.