Holt lelkek végzete

Messzi utakon vezet tova
szenvedések, s lelkek dala.
Ott vak szörnyek, sötét árnyak,
kik között hiába járnak.

Mert nincsen ki lát, ki hall,
mert nincsen szóra nyíló ajak.
Vérebekként védik hatalmukat.
Holt minden lélek, ki itt marad

Saját gondjuk, régi átok,
Sötét ruhás, csuklyás álom,
Végzetemet, te is látod,
Tárt karokkal, várva várom.

S végül lelkek húrján
Pendül majd a vágy,
S lesz álomból valóság,
S abból a végső halál.

Látom lelkem mélyén,
Mikor eljön majd a vég,
Vár a hűvös mély,
Mely megnyugvást ígér.

Vérem serken, sötéten patakzó,
csobogó bíbor, bársonyos folyó.
Lelkemnek végső utat mutató,
Elvezet a véghez, vérrel festett hó.

Énekem elnyeli a sötét,
Nem hallja senki aki él,
Nem hallja szomorú mesém,
S azt hogyan ért el a vég...

Mert mind vakok,
Tanúim csak a csillagok...
Mert mind süket,
De ők se hallják énekem...

Ezek vagyunk... árnyak,
Nem halljuk a holtakat,
Végső kegyes halál ára,
Tűzben égő kárhozat.