Hiba

Valaha szerettelek,
valaha hittem neked,
Valaha becsültelek,
s vakon bíztam benned.

De te becsaptál engem....
mit nem tudom miért tettél...
de nagyon fáj
hogy így büntettél.

S még mindig bizonygatsz,
még mindig úgy csinálsz,
mintha lenne esélyem,
becsaptál te barát.

Egyszer elfordulsz,
s megalázol,
aztán lángralobbantod a tüzet,
mi szívemben lángol.

Azt mondod,
már nem tudsz velem miről beszélni,
pedig régen tudtál.....

Azt mondtad csak haverok vagyunk,
de te többet mutattál...

Miért áltatsz?
Miért váratsz?
Miért gúnyolsz?
Miért hibáztatsz?

Miért használsz ki?
Miért játszol velem?
Hisz tudod jól,
hogy fontos vagy nekem...

Akkor tedd meg hogy nem hívsz,
nem is nézel rám,
de ne kínozz tovább,
mert mindennél jobban fáj.

Hiba volt téged megismerni,
hogy is tudtalak szeretni?

Mondd hogy miért tetted,
amit azelőtt tettél,
s a jelenért
miért engem büntettél?

Mondd ki hogy gyáva vagy,
mondd hogy nem kellek,
győzd le a félelmed.

De nem mondasz semmit...
s én kétségek közt élek,
bár olykor remélek,
a szemedbe mosolygok,
mögötted sírok és félek.

Gyenge vagyok,
nem tudlak elengedni,
nem bírok így tovább,
miattad szenvedni.

Nem is szólok többet,
hisz a szemem ismét miattad könnyes,
csak az a legrosszab,
hogy én így szeretlek...

(Zöld Magor!!!
Ezt a verset csak neked szántam,
s már biztos tudod ki vagyok,
hát gondolkozz el azon jól,
mi az mit szívemben hordozok...)