Hiába

Igaz, versben mindent lehet,
Az ember akármit megtehet,
Hiába, egyet mégsem tudok:
Bevallani neki, mily állapotban vagyok.
Óh, nem, nem kell rosszra gondolni,
Nem kell gyesen lennem, s gyermeket gondozni,
Állapotom nem áldott, sőt, átokverte,
Mert szívem egynap olyat dobbant, hogy keblemet tépte.
Még most is kalapál, nem áll le, nem tágít,
Csak testem mozdulatlanul, dermedve áll itt.
Igaz, nem vagyok lebénulva, mégis,
Mintha tettre nem számíthatnék.
Levegőt kapkodok, gyomrom gurgulázik,
Minden porcikám, tűzben ég, de fázik.
Olyan furcsa érzés, elmúlik, ha pislantok,
S csak akkor érzem, ha valakit meglátok.
Őt. De mind hiába,
El nem múlik, csak ha lelkem kába,
S épp nem rá figyel.
Hanem csak akkor hiszem én ezt el,
Amikor rám néz, amikor énekel.