Halk Szó

Mély s csillapíthatatlan fájdalom,
Kínzó, s gyötrő rémálom.
Szívbe hatoló, kegyetlen gyötrelem
Reménytelen, s keserves szerelem.

Kis szobában, halkan peregnek a könnyek,
Hatalmas szívben nyomorgó gyötrelmek.
Két szürke szempár, fájdalmas tekintet,
Ki hitte volna, hogy ilyen is történhet.

Vagy tán meg sem történt, csak egy lány hitte azt,
Mi most elmúlt, s újból könnyeket fakaszt.
Újból, mert mindig vége, pedig tán kezdete sincs,
Azt hitte van remény, de most már tudja, hogy nincs.

Kis szobában üvölt a csend, s megbénít,
Hatalmas szívben az érzés, mely elszédít.
Halk szó, suttogás, az üvöltő csendben,
Halk szó, s nagy erő, mi lakik egy szívben.

A suttogás, a remény hízelgő szava,
Melyben, ha ő elveszik, nem talál haza,
S ekkor kell a segítség, mert nehéz,
Nehéz egyedül, s kell a segítő kéz.

Nehéz, mert a remény nem mindig jó,
Gonosz suttogás, a halk gúnyos szó,
Mi hozzá szól a kis szobában, a csendben,
S Ő hisz a szóban, hogy nincs reménytelen.

És ha újból csalódik, s megint fájni fog,
Akkor is remél, s mindig remélni fog.
Minden ember ezt teszi, remél untalan,
Remél összetörve, megtaposva, csalódottan.

Azt hiszik, segít rajtuk, ha remélnek szüntelen,
Holott érzik a gonosz kísértést a reményben.
Tán nem is kísértés, csak apró szeszély,
De ha rossz, az ember akkoris remél.

Lehet jó is, mert néha segít, de lehet rossz,
Mikor csalódunk, s nem tudjuk, de a remény a gonosz.
Akkor is ott van, mikor nem kéne, mert félünk,
Rettegünk a csalódástól, de akkor is remélünk