Halálos szerelem

Volt egy gyönyörű lány, ki hitt a mesékben,
Hitte, hogy lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, s Ő csak várta...
Hitte, hogy többé nem marad már árva.

Szeretetre vágyott, megértésre, és két ölelő karra,
Arra, hogy viszont szeressék, semmire... csak arra...
Nem értette miért kér olyan nagyon sokat,
S miért nem talál valaki mellett végre oltalmat.

S egy szép nap úgy tűnt az álom végre valóra vált,
Hisz találkozott azzal, kire már oly régóta várt.
A fiú büszke volt, hiú, s naív,
De a lány olyat érzett, mint még soha addig.

Rájött a fiú is, ez még több is lehet,
Lehet ez még igaz szerelem.
Bízott benne, hogy így elfelejti azt a lányt,
Ki nem hagyott maga után mást, csak örök talányt.

Szomorú volt, félt, szenvedett,
Hisz az dobta el, kit igazán szeretett.
De a gönyörű lány csak oltalomra várt,
Így Ő is feledni kezdte a mély gyászt.

Rájöttek, hogy Ők talán egymásnak lettek teremtve,
S a szerelem örök oltárára szentelve...
A lány megkapta az áhított oltalmat, s szerelmet,
A fiú pedig gyógyulni érezte a fájó sebeket.

Szerették egymást, együtt voltak, míg a nap ragyogott az égen,
Úgy hitték, nem éreztek ilyet már nagyon régen.
De minden álom elmúlik egyszer... miért is ne?!
S a gyönyörű tavasz helyére hideg tél köszönt be.

Mégis hitték, hogy egymással minden jó lehet,
S hogy együtt, ketten legyőzhetetlenek lesznek.
A szerelem csodákra képes, ezt el kell ismerni,
Olykor tudni kell a másikat oroszlánként védeni.

Mert ki egyszer már Tiéd lett,
S úgy érzed, örökre Őt szereted,
Nem hagyhatod, hogy elmenjen, Érte küzdeni kell,
Ha már egyszer megszerezted, nem engedheted el.

A szerelem erős lánc,
Örökké tartó, szédítő tánc.
Úgy fűz magához, hogy észre sem veszed,
S úgy táncol, hogy elveszted az eszed.

Örökké remél, örökké bízik,
S megtanít Téged örökké hinni.
Hinni a másikban... s ezt el is éri,
Hisz elhiszed, hogy örökre mellette fogsz élni.

Így hittek Ők is egymásban,
S vakon bíztak a szeretett társban.
Hisz az igaz szerelem elvakít,
S hiszed, hogy szép, amíg a másik el nem taszít.

S akkor jön a fájó ébredés,
A mindenkori tiszta reszketés.
Hisz egyedül félsz, együtt bármi könnyebb,
De Ő akkor már nincs melletted... helyette más van... a fájó könnyek!

Ez történt a gyönyörű lánnyal,
S a hiú, naív sráccal.
A fiú nem bízott az érzéseiben, mindent tagadott,
S a lány szemei előtt is ködként szállt el az édes oltalom.

Az oltalom, mit annyira áhított, mire annyira vágyott,
S közben nem tett mást, csak kergetett egy álmot...
Szép volt a fiúval, de nem tehetett mást,
Érezte, vissza már nem jön, elengedte hát!

A fiú rájött, még mindig a másikat szereti,
Akárhogy is bánt Vele, soha nem felejti.
A gyönyörű lány hívta, kérlelte, maradjon Vele...
Hisz Ő nem tenne mást, csak igazán szeretne.

De a fiú hajthatatlan volt, vissza se fordult,
S a lány nem értette mit csinált ennyire rosszul.
A fiú csak rohant, szaladt messze már,
Úgy érezte, ha kell, a halálból is visszahozza a másik lányt.

Hisz szerette, csak Érte élt,
De nem tudta, hogy a gyönyörű lány csak Miatta remél.
Eltelt egy hosszú év, s a fiú egyedül maradt,
Nem találta meg a lányt, kit annyira akart.

S a fiú újra csak szaladt, szaladt vissza...
De a lány ekkor már búcsúlevelét írta.
Mire a fiú odaért, a lány már a földön hevert,
S véres, gyenge kezében szorított egy levelet.

A fiú szólította: "Szerelmem!",
De a lány akkor már semmit sem felelt...
S ekkor a fiú észrevette a papírt,
Alig tudta olvasni... csak sírt...

De erőt vett magán, s kezébe vette a levelet,
S közben végigsimította az erőtlen, puha kezet.
Ki egy éve még forrón ölelte, s szerelmesen,
Az nem lehet már Vele többé sohasem.

A borítékra csak ennyi volt írva:
"A kék szemű fiúnak, kit már nem feledek soha!"
Lassan, könnyeitől szinte alig látva kibontotta, s olvasta...

"Drága Egyetlenem! Kedves édes Szerelmem!
Még mindig kimondhatatlanul szeretlek, pedig már egy év telt el a búcsúnk óta,
De még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó, édes pillantás, mit rám vetettél,
Gyönyörű két szemed, mivel egyszer, utoljára szemembe néztél.
Bárhová megyek, és bárhol is járok,
Mindenhol egy emléket találok...
Azt hittem, az átsírt éjjeleknek vége,
S hogy szívem elfelejt Téged már végre.
De hallottam csengő hangod, láttalak, s életre kélt az édes múlt,
Hiába küzdöttem, egyedül kevés voltam ellene, így az emléked lelkem mélyén mindent feldúlt.
Legszívesebben menekülnék előlük, és előled is, de nincs hely hova bújjak,
A régi, közös, szép emlékek újra meg újra feltörnek, s nem kellenek már újak!
Hiszen Te jelentesz mindent nekem, s az életemet,
Mindenemet odaadnám azért, szívemet, lelkemet...
Hogy csak messziről is, de újra lássalak, s hogy érezzem illatod...
Hogy újra fülemben halljam édes hangod, egyetlen mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg, hogy Nélküled élni nem akarok?
Hisz, ha nem vagy velem, fáj a levegővétel, szinte belehalok.
Nem akarok már Nélküled élni, Nélküled nem is létezek,
Nem megy már semmi... minden fáj... Nélküled nem élhetek!
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen két szemem szüntelen keres, de sehol nem talál...
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
S teljes felismerésként zúdul lelkemre a feledés.
Nincs már szerelem, boldogság, s édes, tiszta gyermeki öröm,
Mindent, mit Veled éltem át, már örökké magamban őrzöm.
Nélküled szívem nem nyugszik, szüntelen csak az álmatlanság hál velem,
Félek, rettegek attól, hogy egy rossz emlékké kell lennem...
Gyilkolnak, szinte marcangolnak az elhangzott utolsó szavak,
Fájdalmamra csak gyengéd ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy öl meg lassan ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
Most félek! Félek, hiszen örökre elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már... inkább elfojtom magamban minden emlékedet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit bárminél s bárkinél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, mégsem tudtam feledni... nagyot hibáztam!
Óh, Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged!
Hányszor mondták, értsem meg már végre: többé sohasem leszek Véled!
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy VÉGE,
Mintha minden álmom, s vele az életem is véget érne.
S már a halállal sem küzdök,
Most már csak bátorságot gyüjtök...
Csak a halál csókját érezném már végre... ennyi csak, mit remélek...
Le akarok lépni az útról, mit már oly régóta járok,
Hisz többé már soha nem lesz velem, kit annyira várok.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itthagyni...
Hát ég Veled! De egy valamit tudnod kell: a síron túl sem foglak feledni!
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam, hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy Nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni!
Zárom soraim örökre... de még így is szeretlek mindig,
Csodás emléked magammal viszem egyenesen a sírig..."

Ekkor a srác lecsukta a levelet,
Melyre búcsúzásként még egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben még újra látta szerelmét,
S mégegyszer, utoljára szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta a lányt, de már nem tudta,
Csak könnyei folytak tovább, újra meg újra...
Keserves könnypatak áztatta puha, gyermeki arcát,
Majd örökre magára zárta a fájdalom végtelen ajtaját.

Majd édes, lágy szellő támadt váratlanul,
Kérlelte a fiút fáradatlanul...
Leszállt az éj, s a fiú elhagyta otthonát,
Az édes szellő a temető felé vezette két lábát.

Két szemével sírva kutatta a sírt,
Vérző szívére már semmi nem nyújt írt.
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.

"Ne sírj, kérlek Drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Már nem fáj semmi... végre megnyugodtam...
Szerettelek, imádtalak jobban minden másnál,
S Veled bátrabb voltam a halálnál...
Nem is Ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Tudd, hogy bennem élsz... most már örökre, s én is Veled maradok,
Védeni foglak mindörökké, én leszek az őrangyalod!
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is MINDÖRÖKKÉ IMÁDLAK..."

A fiú csak fájdalmasan zokogott,
Tudta, hogy saját magának ezzel mekkora űrt okozott.
A szellő a sír felől egy halk, őszinte szót hozott: "Szeretlek!"
S a fiú csak ennyit súgott sírva: "Soha nem feledlek!"