Hajnali kép

Igaz, már színesedik a táj
s színt vált az ég
de én virrasztva tanulok
s remélem te is tanulsz még.
Kakasok kiáltják világgá
hajnalodik, s a sötétség átadja lassan helyét
a fény urának
a Napkirálynak.
Égi áldomás földi pompában
Kihúnyad az erő az esti lámpásban
s zajt hullajt a múlt feledésére
elűzi mindenki ébredésére
a ragyogást a szem elől
az álmot a nehéz fejből
munkába küldi az embert
a kedves mellől.
Pedig mikor félarcát mutatta a Hold
s milliónyi kis barátjával gyakorolt
hosszú utat tett ismét
súgták fülembe ők az éteri zenét,
de mi évszázados álmunkat nézzük
s csak fáradtságot érzünk
nem látjuk a csillogást
nem érezzük a nyugodást
s választ sem kapunk semmire.
Elbambulva csodáltam e játékot
s mire
észbekaptam
szememmel felfaltam
az ajándékot
elűztem kegyetlenül
s várnom kell megint egy napot
hogy ismét innen belülről
hallgassam a hangot
a csend gyönyörködtető muzsikáját.
Egy nap.
Mindig egy nap, mindennap
várom, hogy rámboruljon a feledés
éjjele, mert amit ő felfed és
újra takar
minden ember álma lehet, hogy
hamar lássa akit szeret,
mert élők vesznek körbe
él a csend, él a nesz
lélegzik a táj
s dobog a vándorsereg
de nem sokat ér egyedül
elmerülni a színekben
a végtelenben
ketten kellenek, hogy szebb legyen
hisz a Nap és Hold fivérek
ők is együtt élnek.
Zúzmara szitál a levegőben
ablakom párája felvonódik
átadja helyét a holnapi mának
a Földanya csókjának.
Harmatcsepp vöröslő rózsán
gyenge-karcsú szirmát elém tárván
előtte állok tétován
s elvegyülök a szépségében
érinteném, de nem merem
háborgatni az egészet
félek, hogy megéget,
de elnyomja szememet a messzeség
az idő távola, hisz én mennék már rég
hozzá, de várni tanít
s már elkúszott a fény
meghalt a sötétség
látod, egy pillanatra úgy tűnt,
hogy csak Te vagy és én