Hajnali derengések

Éjjeli órán zafíros álmok,
mint csendbe vesző félimádságok
halnak el, s élednek új világok.

Lassan előkúszik a kétségbeesés
a sarokból, s múltad mesés
árnyait sötétre festi a feledés.

Mi tegnap voltál, csupán látomás,
hamis isteneknek áldozás,
mert eljött az örök és kérlelhetetlen:változás.

Múltad templomai régen porig égtek,
s ahogy táncot járnak felettük az évek,
valami egyre halványul benned: az élet.

Egykedvűen üldögélsz a fájdalom romjain,
s ahogy lelked bolyong félelmed poklain,
te csak tűnődsz, tűnődsz a régmúlt dolgain.

Hogy léted hol lépte át a keskeny határt,
mit jónak hittél,hol tépte össze magát,
és sietett el,hogy a magány legyen az egyetlen barát.

Az univerzum persze hallgat,mint mindig,
ahogy a ködszínű mindenséghez illik,
ki ha kérdezik, bűvös némaságban izzik.

Jobb, ha tudod: válasz nincs, csak élet.
Kiosztják neked,pedig nem is kérted,
s vagy megtanulsz játszani, vagy véged.