Ha nem leszel

Te, aki egykor betöltötted a teret,
a tér parányi szeletét, melyben élek,
amikor nap ragyogott a földeken,
és szél aratta le az édes termést,
Te, aki hangoddal bontottad ki a lelkem,
míg a patakot dajkálták ezüst fák,
aki a hőségben innom adtál,
s megbocsátottad vétkeim,
Te, lényem kulcsa, genezisem,
visszanevetsz rám az időn túlról,
félszeg emlékek homályországából,
ahonnan szobrok arcai merednek rám,
hol halott az erdő s kietlen a táj
s feketék a vizek.
Ott te vagy élő egyedül,
színeid megríkatják az éjszakát,
s gyengédséged meleg vérrel
öntözi meg az üres óceánt.

Visszaadod nekem a tudást,
visszaáramoltatod az erőt,
az ártatlanság hitét,
az örök változatlant.
Most újra lombba borult fák alatt,
mélységet kapott létezésben,
nap beragyogta földeken
s édes vizű partokon folynak el könnyeim,
Érted, aki itt hagytál egy csillagot
sejtjeim mélyén, e fázós szív mögött.