Ha a fájdalomtól...

Ha a fájdalomtól szemed könnybe lábad,
S régi csókok íze keseríti szádat,
Ha elzsibbadt szíved csak gyötrő kínt dobog,
Sírástól szédülsz s a világ veled forog,
Fogadd meg keményen, erős akarattal,
Hogy kitartasz mindig, minden hatalmaddal.

Mert oly gyenge vagy most, mint hold gyenge fénye,
Ha köd borul a tájra az ében éjben;
Vagy harmatos mezőn őz remegő lépte,
Ha vad farkas falka oldalát kitépte;
Vagy szentek fehér ajkán a mosoly árnya,
Krisztusért ha várnak borzalmas halálra.

Szoríts acélpántot lüktető szívedre
És tépd ki magadból, ha újra szeretne,
Ha lesz még valaki, aki kezed fogja,
Aki veled néz a fényes csillagokra,
Taszítsd el magadtól hideg messzeségbe!
Hiába lenne szép, ha megölne vége.

És ha egyszer mégis, mégis bajba jutnál,
Mert csak őt keresnéd bárhova is futnál,
Akkor se mondd néki, két szemébe nézve,
Hogy ő akit vártál forró lázban égve,
Hogy vele vagy egyedül csak te is egész,
Mert mikor majd elhagy, a tűz téged emészt.

Ha mégis szereted s elárultad magad,
Szívedet megadni még akkor sem szabad!
Mert így gyenge lettél újra, mint a harmat,
S a fájdalom fölött nincs többé hatalmad.
Engedd el kezét és űzd el közeledből,
És áruló könnyed töröld ki szemedből.

Nem hagyhatod magad, nem, soha többet!
Nem engedheted, hogy újra összetörjed!
Mert oly sérülékeny, mint a fagyott virág,
Jeges téli szél ha tépi szelíd szirmát.
S ha ő megy el tőled, ha ő fordít hátat,
Végleg szétszaggatja szívedet a bánat.