Gyilkos tüzek balladája

Apró szikra kezdte éltét,

vékony füstcsík indult útnak,

hogy kiontsa a világ vérét

megnézze arcát a Napnak.



Gyilkolt, és erősödött,

erdők estek parazsává,

elfet, embert lenyűgözött,

egy volt csak, ki várt rá.



Egyetlen egy, jégbörtönben,

hidegen kínzó, égő kínnal,

rá várt egész életében,

arcára fagyott, holt mosollyal.



Míg a lángok, őrült táncban,

felperzselték a világot,

öltek, öleltek, zúgó lázban,

kihagytak egy kis virágot.



Pedig ő volt az egyetlen,

ki keserves életét óvón

csak rájuk várt szüntelen,

felemelkedve minden más kórón.



És most, hogy itthagyták,

vakon elsiklottak felette,

nem várhat már újabb csodát,

megmarad örök élete.



De a tűz, mit se sejtve,

járta tovább a féktelen kűrt,

maga után csak szüntelen

hamut hagyva, s végtelen űrt.



Felperzselte hát a világot,

megnézte arcát a Napnak,

simogatott minden csillagot,

de behódolt egyetlen árnynak.