Gyermek volt még, és hiú

Beszélgettünk a halálról,
Anya, a teológus meg én,
És szó volt a lassú elmúlásról,
És hogy kit sirat, ki él?

Szavaim felé vetettem,
Őfelé, kit elfogyni láttam,
És arra gondoltam, megértem,
Hogy miért nem sajnáltam.

Miért nem sajnáltam
Halálát, azt a röpke percet,
Amellett a fájón, súlyosan,
Húzott három év mellett.

Három év, mi kevésnek tűnik!
Nyolc volt, mikor elment.
Szememben még most is alszik,
Bár tudom, fel nem ébred.

Láttam elhalványulni lassan,
És ma már nem is szégyenlem,
Hogy halálára már vártam,
Pedig bevallani sem mertem.

Megváltás volt az a perc,
És fellélegzés a bizonyosság:
Anyám szemében a könnycsepp,
És ágya felett a gyertyaláng.

Beszélgettünk a halálról,
Undorodva gondoltam magamra,
Mert beszéltünk az elhunytról,
És az élő nem gondol halottra.

Emlékszem, fellélegeztem.
Arra gondoltam, vége már,
És nem álmodunk többé rémet:
Ő ment, "mint kit helye vár"

Emlékszem, azon éjjelen
Semmit nem aludtam.
Csak kiáltása tartott ébren,
S nem magamtól virrasztottam.

Beszéltünk a halálról,
És most itt ülök magamban.
A lassú elmúlásról,
Hogy láttam elfogyni lassan.

Írom a verset, és rá gondolok.
Gyermek volt még, kisfiú,
Magas homlokát nem felhőzték gondok,
Gyermek volt még, és hiú.