Gondolatok

Névtelenül, az éjszakában bolyongva
Csak nézem a fényesen világító csillagokat.
És az agyam csak jár, már szinte kattog.
Azon gondolkodom, hogy mi lesz, s mi volt.
Az emlékek szépek s keserédesek,
Volt, mikor nevettem, s volt, hogy sírtam, nem is keveset,
De ez kell, az emberi élet így kerek!
A rengeteg emlék, mely feldereng
A szívemet fájlalja, s elmegyek,
Hogy ne lássák könnyeim csillogó szememben.
Mindig erősnek mutatom magam, s nevetek,
Nehogy valaki megsejtse, mi is rejlik bennem.
Mert a mosoly, s jókedv mögött egy összetört szív van,
Melyet megsebeznek, ha látják, hogy szeret.
Megbízom valakiben, ki szemembe hazudik, s átver,
Mert tudja, hogy a lelkem egy nagy tenger,
Melynek minden cseppje egy-egy ember.
S remélem ez soha nem szárad ki,
Mert különben életem értelmetlenné válik.
De vannak, kik segítenek túltenni magam ezen,
Mert nem emészthetem magam örökké ilyeneken.
Haverok jönnek, mennek, de szerencsére a barátok megmaradnak.
Ők azok, kik mindig velem vannak.
Meghallgatnak, ha baj van,
S felvidítanak a legnagyobb haragban.
Hálát adok a sorsnak, hogy utamba sodorta,
Kik számomra oly fontosak.
A legjobb embereket kaptam, kiket meg sem érdemlek,
Mert azért én sem vagyok tökéletes.
Sőt én is követtem el hibát, nem egyet.
De ilyen vagyok, változtatni ezen már nem tudok.
Szóval köszönöm, hogy élek,
S ezek az emberek itt vannak nekem!