Fohász

Múltja terhe nyomja vállát,
feladta már minden álmát.
Halandónak hinni nem mer,
kínja nagyobb mint a tenger!

Elvesztette őt - a Drágát,
nem lelé már boldogságát.
Kialudt a remény benne,
nincs ki tartsa, - ő már menne!

Hangot hall a sötétségből,
az Úr szól a magas égből:
Állj fel Ember, állj fel újra,
ne készülj a hosszú útra!

Könnyes szemmel néz az égre,
leborul, Őt erre kérve:
A holnaphoz erőt adjál,
itt légy velem, el ne hagyjál!

Megnyugodva sorsát várta,
szívét immár kulcsra zárta.
Lelkét roskadozva hordja,
testét a kín tovább bontja.

Fájdalomtól pattan szíve,
földi élte rövid íve.
Már a csillagok közt vezet útja,
nem kiséri fájó múltja!