Visz a vonat, s a táj messze száll,
Kabinokba szorult szabadság gyötör,
Hideg télnek nézünk elébe majd,
Hol Gulagba folytjuk életünk.
Marhák lettünk végtelen időre,
Midőn a bilincs szorítja életünk,
S kínzó fájdalom cikázik bennünk,
Mert nem láthatjuk szerelmünk.
Ó a haza, illata és domborzata,
Mi életet adott, s élőket ontott,
Történelmeken és térképeken át,
Megismerhetjük búskomorságát.
Fájdalom tüze él, éhes a banda,
Csürhe ének lüktet a katonadalba,
Szakadt ruhák, lefogyott emberek,
Mutatják be a megvert sereget.
Nincs fegyelem, se értelmes szó,
Mi elhagyná ezeket a fáradt ajkakat,
Alvás mire mindenki kapható,
Csak kérdés ki kell föl holnap is.
Virrasztáskor számoljuk a fejeket,
Lélegző, szívben gazdag embereket,
Egy nem mozdul, csak alszik tovább,
S a tömeg, csöndet intve eltemet.
Szomorú, és becstelen halál ez a sors,
Se barát, rokon vagy hozzátartozó,
Csak egy kupacnyi, hús és vér honol,
Miből már az élet is eliszkolt.
Menekül az élet látva a körülményeket,
S átadja helyét a halál egyszerű jelenének,
Most értette meg mindenki, mit várhat el,
Mert a rabság nem válogatva kaparja el.