Fogság

Beszorultam ide, foglyul estem,
S kezd már derengeni,
- Mikor épp ocsúdok e jelenben-,
Hogy nem szívörömem itt lenni.
Menekülnék, de előttem fal magasodik.
Áttörni azt képtelenség,
Mert hangod az egekig magasztalódik.
Szavaidban pokol tüze ég.

Őrületbe kerget azok harsogása,
Repeszti agyam kérgét.
Nem tudok gondolni másra,
Mint csillapítani annak mérgét.
Félelmek, sikolyok, félmondatok…
Körmömmel vésem a téglába.
Versalkotó keserű falatok.
Kiadnak egy művet, de hiába.

A strófát egyre csak kántálja
A gyötrő lelkiismeret.
Még hangosabban hadoválja
A szűnni nem a karó ihlet.
Ettől menekülve rohannék
Ki a világmindenségből.
Oh, csak rab ne volnék,
Mert nincs menekvés e létből.

Őrülten rázom a rács fokait.
Néha égig érő oszlopnak tűnnek.
Üvöltöm a szerzemény sorait,
Mik a tér ürességében elülnek.
Rángatom kezem dühtől telve.
Bilincs vág bele csuklómba.
De a lánc szorosan összekötve.
Hiábavaló a próba!