Félelmek verme

Sötét verem mélyén ülök,
Percről precre megrémülök.
Jobbról, balról nesz jön egyre,
Ott megvillan egy lény szeme.

És a szempár fénye éget,
De nem látom még a rémet.
Közeledik csúszva lassan,
Engedi, hogy megfoghassam.

Bőre érdes, durva, száraz,
Teste dögletes bűzt áraszt.
Foga villan a gyér fényben,
Párás leheletét érzem.

Nincsen erőm elszaladni,
De nem akarok maradni.
Nincs mnekvés, erőm fogytán,
A fejemben dühös orkán.

Lebénít a tekintete,
Hipnotizál a két szeme.
Megtörik az akaratom,
Agyam üres, csak ócska lom.

Lábam mozdul, ő irányít,
A falon fekete kárpit.
Emelvényen fakoporsó,
Ez lesz hát a legutolsó?

Ide hozott a félelem,
Itt ér véget az Életem?
Nem, nem és nem! Nem engedem!
Meg kell óvom az Életem!

Ki kell törnöm a veremből,
Ebből a sötét teremből.
Ki a fénybe, a tömegbe,
Tűnjön el a rém örökre!