Farkasok testvére

Szemembe vakít a Nap,
Visongva röppenek fel a madarak.
Száraz gallyak reccsennek,
Idegen hangok éles zajt keltenek.

Rohanok az avaron,
Menekülök vakon.
Elbújok a fák között,
Szívembe rettegés költözött.

Puskák ropognak a távolban,
Sokan vannak a nyomomban.
Vadászok kurjantanak vígan,
Előnyöm hamar elillan.

Mélyet lélegezve felkelek,
Fájdalmamat legyőzve továbbmegyek.
Vértócsákat hagyok magam mögött,
Tüdőm már sípolva hörög.

Mintha órák óta szaladnék,
Lassan elnyel egy szakadék.
Magával ránt a félelem,
Nem vár rám kegyelem.

Lassulok, fogy az erőm,
Üldözőim közelednek merőn.
Már nincs is mitől tartaniuk,
Nem kell sokat bajlódniuk.

Sérült vagyok és fáradt,
Szétáradt bennem a bánat.
Nem bántottam ártatlant,
Mégis bennem látnak fenevadat.

Már lépni is alig tudok,
Képzeletben messze futok.
Halkan szavalok egy imát,
Elsötétül köröttem a világ.

Érzem, a földre roskadok,
A kemény talajon nagyot koppanok.
Kutyák lihegnek mellettem,
Emberek szaga lebeg felettem.

Magam elé suttogok:
„Oh, ti kegyetlen gyilkosok!”
Messze felvonyítanak a farkasok,
Testvérüket siratják – ki, én vagyok.