Ez már a vég

Hiányzik érintésed, bájos mosolyod,
Hiányzik nékem izgató alakod.
Hiányoznak nékem varázslatos szemeid,
Hiányoznak nékem bársonyos kezeid.
Bársonyos kezeid, finom érintésed,
Nélkülük nekem már mit sem ér az élet.
Elhagytam őket, a nagy semmiért,
Nem tudnék élni többé már senkiért.
Csak te voltál nékem, piciny angyalom,
Szerelmed volt a világon a legnagyobb hatalom.
Hatalmas szeretettel szeretgettél engem,
Úgy éreztem nem kell többé mást már tennem.
Csak élveznem , élveznem azt hogy te vagy nekem,
Bár csak megint újra itt volnál mellettem…
Megőrjít a magány, puszta léted hiánya,
Úgy érzem amit tettünk, semmi sem volt hiába.
Hiába próbáltalak hamar elfeledni,
Szívem ilyet sosem tudna tenni.
Tehetetlen, mérhetetlen magány járja át lelkem,
Istenem, oh mondd meg! Mit kéne most tennem?
Könyörögjek a porban térden csúszva?
Hidd el megtenném, csak újra enyém volna….
De nem lehet többé Ő már enyém,
Megtalálta azt ki szívében helyemre lép.
Kívánom nekik, legyenek boldogok,
De emlékezzen rám mikor én meghalok….
Nincs kiért élnem, nincs kiért halnom,
Azóta is csak az Ő hangját hallom:
Nem hagylak el sosem, szeretlek téged,
És végül ennek én vetettem véget.
Nem érdemlem meg, hogy valaki újra szeressen,
Egyedül vagyok, bűnömmel vétkesen..