Évszakok fordulóján

Ég a vágytól testem,
eme kiszáradt porhüvely.
Valami megdobban bennem
mélyen még egyszer.
Lopva jöttét várom
rég kihalt érzéseimnek.

Mint túlérett édes gyümölcs a fán,
mint kései szőlőfürt a hegy ormán,
mint szárnyaszegett madár,
én,
oly némán,
zavartalanul létezem.

Egy kései ősz szele megérintett,
lágyan karjaiba fogadott,
s újra, vagy tán most először, szállni hagyott
az oly ismeretlen,
az oly valószínűtlen
kék ég, és játszi fellegek felett.

Újraéled hamvaiból az élet,
ha halál csókja ébreszt.

Fáj a szó,
mit kimondani nem jó,
fáj minden, ami él.

Örök megnyugvás havában
miért nem hagysz feloldódnom,
miért e nász tánc?

Örök jegyesem a halál.
Színekbe öltözöm,
boldogan ünnepelem,
hogy vége, vége immár.
S a tél beköszönt.

Álmodozom,
réveteg tekintek a semmibe.
Hallgatom,
édes suttogását a csöndnek.

De valami elsuhan előttem,
kitép karjaidból, óh jegyesem!

Egy kósza kacér gondolat,
a nyár égető emlékei szívemben.
Feldúlják elmém nyugalmát,
többé nem tudom átadni ennek az érzésnek
Önmagam.
Jaj, elvesztem.

Tanácstalan, rettegve megyek előre,
nem tudom még, hogy mi vár rám.

Képek riasztanak;
Őrjítő földrengés,
mely görcsösen rázza a földet.
Végül robbanás és kitörés,
mely megnyugvás és elégtétel.

Olcsó ábránd,
tudom, ily könnyen nem adod.
Hiú bálvány,
tudod, ily könnyen nem hagyom.

Űz és taszít,
vonz és kerget,
húz és lök.
Meg fog,
s nem enged,
mikor menekülnék,
mikor elfutnék
erősebben fog.
Félelmeim kapujába kerget,
s a kulcsot testemből kihasítja,
rám mosolyog és elmegy.

Az ajtó önként kitárul
és én átlépek a fényküszöbön szótlanul,
de nem vár más
csak a Tavasz.

2006. december 2.