Esti sétám küszöbére

A lámpák fényében haldokló gondolat táncol,
S a fák közt áttetsző háló leng.
Halkan sziszeg a szökőkút-kígyó,
És a vízcseppek közt vörös magány dereng.

Kihalt utcákon tántorog a vég, részegen néz,
S én sötét szemébe meredek.
A templomóra fél hatot ütött,
Az égen tornyosuló, szürke fellegek.

Hideg metszi késével a roppanó csontokat,
A köveken csak moha világít,
Szemfényesztő táncot lejt a sötét,
Nedves falakat ridegség mar, s szárít.

Egy szobor kinyújtja karját, de senki nem segít,
Görgeti a szél a fák levelét,
Valahol aztán elpihen, hallgat:
Irgalom hajtja előtte le bronz-fejét.

A szívem jégpáncél-börtönének ablakából
Egy apró lángocska izzik, ragyog,
Majd egyszerre csak kihuny magától,
Mint a bús, bandukoló, esti csillagok.