És felriad...

És felriad, mint alvó gyermek
rémisztő hangú éjszakán,
és felgyúlnak a szürke egek.
Te is ott égsz most, cimborám?
Úgy köszön, mint árva lélek,
de közben céda lépte zúg.
S te odaérsz, s én odaérek,
hol minden szava oly hazug.

*

Én hittem ezer hazug csóknak.
Bimbózó szerelmet, tüzet
kerestem benne, s hittem jónak,
s most kínoz könnyű izenet.
Vonatsínekre vetém sorsom,
mint koldus fázó álmait
s lészen úgy, ahogy Földi dolgom
engedte gyöngéd csókjait.

Izzadt ingemet rég` nem mossa,
csak szűk eső, s szárítja szél,
s csak vert, hontalan eb szagolja.
Rőt topánját vigye a szél!
Hogy visszatér majd könnyes útról,
szívem ily álmot nem remél,
majd lesz más, ki elhí a bútól,
ki csöndesen és szebben él.

*

És elhiszi, mit balról súgnak,
s reméli, mit a jobb hazud`.
Emléke még a búcsúszónak
oly irgalmatlan és hazug.
Dobbanó szívét épp eléri
a végzet keze. S néz reá
a leány, aki megígéri:
férfi nem teszi adóssá.

*

E Földi élet minden búja
reám szállt, mikor elhagyott.
Akkor a szívem dobbanása,
most propeller elhallgatott.
Felleg felett jár minden csónak,
mi egykor vízen volt ladik,
s fölötte áll most mind a szónak,
kiket megölt a Titanic.

Így süllyedt kicsi szívem mélyre,
így hagytam el, ki megtörté
kövem. Emléke tűnjön ködbe.
Nollévellé, máig övé...
Angyalra vártam, reá leltem,
ki megvet titkon, s kinevet,
ki elhiteti, hogy szerelmem
megzengeti a kék eget.

*

És elhiszi, mit balról súgnak,
s reméli, mit a jobb hazud`.
Ő kínja még a bujdosónak,
de bízni, hinni rég` nem tud.
Úgy köszön, mint árva lélek,
de közben céda lépte zúg,
s egy oly meggyötört Földre lépek,
hol nincs menedék, otthon, se zug.