Értetlenül állok

Létezik még csoda. El sem hiszem.
Kizöldült a mező titkos réteken.
Vállamon érzem finom érintését
Ajkamon most is forró csókja ég.

Féltem akkor hirtelen felébredek,
eltűnik a szivárvány-szerelem.
De ott maradt s szemébe mélyedve
Rájöttem rögtön,jaj el vagyok veszve.

A percek pillanata versenyt futva-
rohant, remegve vártam Sorsomat.
Nem is tudom, élek-e még, van-e,
vagy mindössze álomkép?


Képtelenség, mégis ott volt az arca
Ölelt, mennydörgésnél hangosabban.
Rámnézett, nem szólt nem tett csak ölelt
lehetetlenség, hogy most is szeressem.

Csak vele nyílik tavasszal a fű
nélküle síró lelkem mindössze űr.
Vele látom a hajnal ébredését
Azt hiszem, ha nem lenne nem is léteznék!