Én, a tenger

Játszom a zúgó széllel,
Nevetek a hideg jéggel.
Felhők könnyét befogadom,
Titkukat mindig magamban tartom.

Nyugalmat áraszt, halk morajom,
Talpad nyomát, habommal eltakarom.
Part, az én szeretőm, őt csókolgatom,
Fojtott suttogásomat folyton hallatom.

Vallathatsz, de nem felelek,
Örökké rejtem szerelmemet.
Mindig itt vagyok, időtlenként élek,
Sosem deríted ki, hogy mitől félek.

Sötét méhem az élet forrása,
Melyben nincs a napnak forgása.
Én vagyok, a mozgó mozdulatlanság,
Mélységem maga a néma talány.

Lelkembe zárok minden ármányt,
Mellyel növelem a sós könnyeim árját.
Magamba fojtok titkot és bánatot.
Tudom hogy, milyen az örök fájdalom.

Ám szellemem nem bírja ez a kínt,
Ezért tombolásom, olykor halált hív.
Eloltom, a parány lelkek lángját.
Elragadom, az asszonyok párját.

Maradok az, aki mindig is voltam,
Természetem sohasem változhat.
Néha szelíd, néha haragvó ember,
Mert mindig ÉN maradok A TENGER.