Elmúlás

Sokszor gondolok arra, mi lett volna, ha másképp élem életem?
Mi lett volna, ha nem ismerkedem meg Veled?
Szerelem, mely házassággal kezdődött,
Egy gyönyörű kislány, ki csak még szebbé tette életünk.
Tizenhárom közös év, ami egyre csak rosszabb lett,
Zord, rideg valóság, mely okozta vesztünket.
Tűz és víz, ez jellemzett bennünket,
Az együtt maradás szóba sem jöhetett.
Két év telt el az óta,
Te boldog vagy, hisz újra az „Oltár” elé lépsz,
Én örök vesztes, ki süllyed egyre-egyre lefelé.
Beteg vagyok, mely számomra idegen,
De küzdök, teljes erőmmel,
Hisz fel kell nevelnem gyermekem.
Voltál már úgy, csak azért alszol egész nap,
Hogy teljen az idő?
És arra gondolsz, talán egyszer végleg kidőlsz?
Mint száraz, korhadt vén fa, mely jelenti az elmúlást,
Helyére fiatal, rügyekkel teli fácska kerül,
Ami még nem tudja, mi vár rá hosszú élete során.
Én gyakran teszem ezt,
Múljanak a napok, hetek, hónapok,
Talán ez az időszak is elmúlik,
És még én is lehetek boldog.
Élet? Melyért sokan küzdenek!
Én két éve nem teszek érte semmit sem.
Elmúlás? Ha tehetném, eldobnám magamtól életem,
Megváltás lenne a hideg sírhant, az én drága apukám mellett.
Akkor, de csak is akkor, úgy érzem, megnyugodnék,
Lepke könnyű szárnyán elröpülnék.
Elfáradtam! Pedig hol van még az „öreg” kor?
De a szívem és lelkem gyötörtebb,
Mint a bottal járó, meggörnyedt „véneké” olykor.
Nem maradt más, csak a hitem,
Mely, amikor gondolkodom erősebb, mint az eszem.
Szívemre hallgatok, és próbálok kitartani,
Hinni abban, hogy rám is hint a Nap fénye sugarakat,
Lesznek talán még boldog perceim,
Életem hátrálévő napjai alatt! (Rebeka)