Élet

Egy kéz tör utat magának a sötétben,
A cél felé a mély éjben,
Alatta halkan szól a kedvelt zene,
S az igéző hang meg-megremeg.

Előttem egy új világ kapui nyílnak meg,
S én ezen bátran lépek be,
Élvezve három életnyi kábulatom,
Közben változik hangulatom.

Az ember rég messze jár,
S a vidámság képe elszáll,
Ami egyedül megmarad:
Az a meztelen gondolat,

A csupasz és testetöltött értelem;
Az emberből lassan kihal az érzelem,
Csak agy nélküli élőhalott.
Semmi más nem vagyok!

Egy meghasadt szív, egy megbomlott elme,
Itt belül semmi sincsen már rendben;
Éppnek látszó testben összetört lélek,
Boldogtalan életet napról napra élek.

Önhibámon kívül történt, hogy ilyen lettem,
Nem csak én tehetek róla, ilyen az életem.
Mert a formálódó egyént körülveszi a világ,
S te sem tudhatod holnap rád mi vár.

Ha hagyod, könnyen befolyásol a környezet,
Engem sajnos az érzelmek kergetnek,
Vannak akiket érdekek vezetnek,
És vannak, akiket ilyenek terelnek.