Elengedlek...

Tavirózsa volt az a szerelem,
melynek gyökere nincs,
csak lebegett a vizen, csodás
szirmok, védőn óvó levelek,
halott lett, mikor hajszálindáit
elszakították, s továbblökték,
értelmetlenül játszó kezek.
Tudtam, hogy örökké nincs,
hogy egészen enyém nem lehet,
de reméltem, a szívében egy
cseppnyi vér, csak engem jelenhet.

Mint szitakötők násza a víz felett,
bódult illatok között, az életben
nem évek, nem napok, nem órák
csak pillanatok voltak, csak percek.
Egy leszakadt kis kődarab, mi
elszabadult, repült boldogan
és megsemmisült a légüres térben,
égifényt adó, hamvasztó lángokban.

Már nincs tovább, ma vége,
nem lesz levél, nem lesznek
hajnalok, meg kell tanulnom,
hogy a Nap nélküled is ragyog,
Kisherceg hazája nem ez a bolygó,
visszament, megkereste a csillagot,
csak a rókát hagyta itt, kiért felelősséget
vállalt - a mese is hazudott? - sírni is
megtanított, én egy rózsa voltam
a sok közül, ki boldog volt, virágba borult
míg szerették, de mézcsókok nélkül,
szomjan halt, szirma élettelen, lehullt.

Zord az idő, sötét az ég,
szürkén vastagok a fellegek,
hiába minden, hiába szívem szava,
eszem súgja, el kell engedjelek.
Van egy kis harang bennem,
nem kell, hogy hallja más,
csak egy apró kondulás minden
dobbanás, érted szól, néha
megbolondul s ver nagyon,
megállítani nem tudom, de vedd,
ma a becéket is - visszaadom.

Játszottál és vesztettél.

Te játszottál, én vesztettem,
néha kegyetlen tud lenni az élet,
mert továbblépni neked könnyebb,
s nekem, még el kell felejtenem,
mennyire szerettelek Téged,
költőnk után, ki megírta már,
- bocsánatát kérem -
hogy: "semmiért, egészen"**


carie7
2005. 02. 11.

** Szabó Lőrinc