Éjszakai vallomás...

Gyanútlanul sétált két árnyék a holdfényben,
Nem tudván, hogy a sötétben kezdődik e történet.
Fáradtságtól elnyomva megpihentek egy hintán,
S hirtelen megszűnt körülöttük létezni a világ.

Csendes estéken visszagondolok az első pillanatra,
A nyugodt percekre, az összebújó árnyékokra, az első csókra.
Azon az éjjelen változott meg oly sok minden,
S valósult meg az addig elképzelhetetlen.

Vágyom a percre, hogy ismét úgy legyen,
Hogy hozzám bújj és karomba hajtsd fejed,
Együtt dobbanjon szívünk, együtt vegyünk lélegzetet.

Látom benned a megtestesült szépséget és jót,
A nagyszerű és kedves nőt, a szórakoztatót,
A mély érzelmű gyöngyöt, kincsnél is többre valót.

Különleges vagy, de nem tudom, hogy mondjam el,
A legnagyobb öröm számomra, hogy létezel,
Időtlen időkig összefonódva Veled, így képzelem el,
Felesleges szavak nélkül; boldogan; más nem is kell!

Másodpercekből lettek az órák, abból a napok,
És sorakoznak emlékeimben a gyönyörű pillanatok.
Néha oly gyors az idő, észre sem veszem,
Elvarázsoltál teljesen, s már egy hónap telt el.

Szavak nélkül a szemedbe nézve, érzelmekkel dúsítva,
Egymásban bízva vártunk a váratlan holnapra,
Mert egy pillanat alatt születhetnek oly emlékek,
Mik megerősítik bennem, mennyire nagyon SZERETLEK TÉGED!