Éjjeli napsütés

Süvítő szélben, hatalmas sziklák az égen
ezernyi apró kavicsként szállnak alá.
Mint fészkéből kiesett sasfióka,
zuhanok a mélybe, nyomorgó földi létbe.

Lent ordító farkas,
ki aggódva zabálja üvöltő áldozatát,
keselyű, ki könnyeket ereszt,
majd boldogan tépdesi a dög húsát.

Ott egy pásztor, ki évekig tereli nyáját,
mindig tudja nyájának pontos számát.
De mikor majd éhezik, nyáját megeszi,
s tátja véres vízre szomjas száját.



Kicsit arrébb egy sáska, mely kiválasztja élete párját.
Mit akar azt majd vele vígan megteszi,
aztán dolgát befejezvén elveszi párja életét.
És lám: ez mind annyira állatian emberi.

Földet érek és testem széthull,
menekülő darabjait jóllakott farkasok kergetik.
Csak a szívem az mi még megmarad,
de a férgek idővel majd azt is ellepik.

Ám mit nekem ordító farkas,
üvöltő áldozat, férgek és a síró keselyű,
hisz lelkem még él, soha nem hal meg,
s maradok magamhoz mindörökké kegyetlenül hű.