Éjféli rózsa

Az éjfélt már elütötte mellettem az ódon állóóra,
Fáradt elmém még mindig nem tért nyugovóra.
Vöröslő tekintetem kábultan tekint a messzeségbe,
Felkavaró neszeket vélek hallani a sötétségbe.

Hófehér koponya kezét felém nyújtja az éjben,
Táncra hív, s karja között megfagy a vérem.
Holtak foga koccan össze a dermesztő télben,
Kóbor lelkek korcsolyáznak hahotázva a jégen.

Szemgolyód helyén tátongó ürességgel reám tekintesz,
Rég eltűnt aurád emlékével meglegyintesz.
Lényed hiánya kongó ürességként szorítja bordám,
Ám egymás kezét fogva, keserűen nevetünk, hisz úgysem jössz már vissza hozzám.

Csupasz talpam a poros folyosó kövét koptatja,
Éjszaka rózsája koromszín szirmát hullajtja.
Éber álmom gyenge karral magamhoz ölelem végre,
Itt, a hideg márványfolyosó padlóján ülve.