Egyedül

Te, ki ismered a magányt,
Oldd meg nekik e talányt!
Kik nem ismerik e kegyetlen szót,
És pocsékolják a lelki jót.

Mit tudja az, kit értenek,
Elfogadnak, nem sértenek,
Nem tudja, mert nem értheti,
Az ilyen életét hogy élheti.

Vonatként gurulni a sineken,
Melyet már rég leraktak énnekem.
Gurulni, gurulni unalmasan,
-szürke múltam felfal lassan.

Más sín is húzödik mellettem,
De átjönni hozzám már kegyetlen.
Mert én célba csak előre jutok,
S elkanyarodni nem fogok.

Rájövök majd a legvégén,
Hogy vakvágányon futtam én,
Életem célja nem volt más,
Hogy leéljem azt felemás.