Egy vasárnap délután után

Most nagyon kéne, hogy valaki,
Valaki, aki az, aki,
Mellettem álljon, és azt mondja,
Hogy nem én vagyok a világ rongya,
Hogy nem vagyok örök vesztes,
Hogy a jövő biztosan szebb lesz,
Hogy az éjt nappal követi,
A hajótöröttet a tenger kiveti,
Hogy minden tavasszal rügyeznek a fák,
S újraéled a sok halott virág.

De nincs senki. Magam vagyok.
Egyedül tűröm a téli fagyot,
Az éji homályt,
A sós tengerárt,
És a telet,
Meg azt, hogy nem lehet
Semmi.
Hogy értelmetlen volt és lesz létezni,
Hogy összetörnek és újra összetörnek
Hogy eltaposnak és meggyötörnek,
Hogy kinevetnek, és utálnak,
Hogy nem kellek e rusnya világnak,
Hogy kergetnek a fekete árnyak.