Egy újfundlandi kutya emlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg úrna,
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna, hogy legyen,
s a szegény kutya, a leghűbb barát,
ki boldogan áldozza föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lekét megtagadja az ég,
míg az meber hiú féreg! csodákat
és kizárólagos eget kér magának.
Oh, ember! napod gyorsan alkonyul,
rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csírádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz és látod e sírjelet,
menj tovább - nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékit őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az is itt hever.